Ahogy nincs két egyforma tojás, úgy nincs két egyforma pillanat sem.
Egy-egy utazás előtt fotók tucatját képes az ember átnézni, s eltökélt szándéka: —ezeket szeretném megörökíteni a saját szemszögemből. Így teszek én is. A természet szépségét, a hangulat varázsát, a kövek rejtett titkát, a valóság pillanatba sűrített világát szeretném rögzíteni.
Ám a múlt képei, a jelen nézelődői által új, sajátos tartalmat kaphatnak, életre kelhetnek. S ha a látható képen túl sikerül megsejtetni az adott pillanatot, akkor elértem célomat.
A körülöttem lévő világ megismerésének igényét, a természet „tiszteletét” a szüleim nevelték belém. Papám szerint előbb ismerd meg hazádat, majd utána akarj világot látni… Az alapfeladat teljesítésében nagy segítség volt, hogy a rokonlátogatások során, mindig kerítettünk időt kisebb-nagyobb túrákra, amelyeken bejártuk a győri születésem okán szűkebb pátriámmá vált Kisalföldet és szüleim gyerekkorának kedvelt kiránduló útjait a Kőszegi hegységben. Az iskolai évek alatt aztán felfedeztük Magyarország más tájegységeit is, a ”Tájak, Korok, Múzeumok” programban országos 3. helyezett lettem. A nyelvtanulás új utazások reményével kecsegtetett, érettségi ajándékként meglátogathattam bécsi levelezőpartneremet. Szerencsémre a rendszerváltással szabaddá vált az út a „nagyvilág” felé.
Tanárként tisztségviselője lettem a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, ahol a nemzetközi kapcsolattartás során új országok tájaival, lakóik életével, problémáival ismerkedhettem. Az első repülős élményemet egy frankfurti regionális konferenciának köszönhetem.
Közben felköltöztem Budapestre, s az államigazgatás „beszippantott”. Tíz év kihagyás után kezdtem ismét az ország határain túl merészkedni. Barátnőmmel 2005-ben közösen megtett jordániai és jeruzsálemi utunk újra kezdett világjárásom meghatározó élménye lett.
Útjaim során nem a luxust keresem, így tettem meg 9000 km-t autóbusszal, sátorozva Marokkóban. Találtam egy „csapatot”, akik a szervezés terhét átvállalják, s hozzám hasonlóan vallják „a természet csodáit át kell élni ahhoz, hogy valóban élmény lehessen”. A különböző országok embereinek életét megérteni, megérezni, mindennapjaik részesévé lenni, csak a helyszínen lehet.
Ám pedagógusként bennem van a „tudás” átadásának kényszere. Mindazt, amit láttam megismertetni az itthon maradókkal, avagy utazásra buzdítani őket. A kiállítás ötletét is egy úti beszámoló adta, amikor Eördögh Judit felajánlotta, hogy a képeimet s a rajtuk keresztül közvetített „világot” barátaimon kívül másnak is megmutathassam.
Takács Gabriella
Ahogy nincs két egyforma tojás, úgy nincs két egyforma pillanat sem.
Egy-egy utazás előtt fotók tucatját képes az ember átnézni, s eltökélt szándéka: —ezeket szeretném megörökíteni a saját szemszögemből. Így teszek én is. A természet szépségét, a hangulat varázsát, a kövek rejtett titkát, a valóság pillanatba sűrített világát szeretném rögzíteni.
Ám a múlt képei, a jelen nézelődői által új, sajátos tartalmat kaphatnak, életre kelhetnek. S ha a látható képen túl sikerül megsejtetni az adott pillanatot, akkor elértem célomat.
A körülöttem lévő világ megismerésének igényét, a természet „tiszteletét” a szüleim nevelték belém. Papám szerint előbb ismerd meg hazádat, majd utána akarj világot látni… Az alapfeladat teljesítésében nagy segítség volt, hogy a rokonlátogatások során, mindig kerítettünk időt kisebb-nagyobb túrákra, amelyeken bejártuk a győri születésem okán szűkebb pátriámmá vált Kisalföldet és szüleim gyerekkorának kedvelt kiránduló útjait a Kőszegi hegységben. Az iskolai évek alatt aztán felfedeztük Magyarország más tájegységeit is, a ”Tájak, Korok, Múzeumok” programban országos 3. helyezett lettem. A nyelvtanulás új utazások reményével kecsegtetett, érettségi ajándékként meglátogathattam bécsi levelezőpartneremet. Szerencsémre a rendszerváltással szabaddá vált az út a „nagyvilág” felé.
Tanárként tisztségviselője lettem a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, ahol a nemzetközi kapcsolattartás során új országok tájaival, lakóik életével, problémáival ismerkedhettem. Az első repülős élményemet egy frankfurti regionális konferenciának köszönhetem.
Közben felköltöztem Budapestre, s az államigazgatás „beszippantott”. Tíz év kihagyás után kezdtem ismét az ország határain túl merészkedni. Barátnőmmel 2005-ben közösen megtett jordániai és jeruzsálemi utunk újra kezdett világjárásom meghatározó élménye lett.
Útjaim során nem a luxust keresem, így tettem meg 9000 km-t autóbusszal, sátorozva Marokkóban. Találtam egy „csapatot”, akik a szervezés terhét átvállalják, s hozzám hasonlóan vallják „a természet csodáit át kell élni ahhoz, hogy valóban élmény lehessen”. A különböző országok embereinek életét megérteni, megérezni, mindennapjaik részesévé lenni, csak a helyszínen lehet.
Ám pedagógusként bennem van a „tudás” átadásának kényszere. Mindazt, amit láttam megismertetni az itthon maradókkal, avagy utazásra buzdítani őket. A kiállítás ötletét is egy úti beszámoló adta, amikor Eördögh Judit felajánlotta, hogy a képeimet s a rajtuk keresztül közvetített „világot” barátaimon kívül másnak is megmutathassam.